ELSŐ FEJEZET

Üdv néktek, emberek! 

Köszöntelek a nem rég nyílt blogomon. Itt lenne az első fejezet, remélem tetszeni fog. Elég rövid lett, de ígérem a többi már hosszabb lesz. Nagyon jó lenne ha írnátok megjegyzéseket, hogy tudjam jó vagy rossz az amit írok. Előre is köszönöm.

Jó olvasást!

--------------------------------------------------------------------------------------------------

ELSŐ FEJEZET

Pár perc múlva már a kocsiban ültünk és észak felé haladtunk az úti célunk felé. Nem szólalt meg egyikőnk sem, nem beszélgettünk a kocsiban, csak a zene ment, hogy ne legyen teljes csönd. Néha megálltunk a gyors kajákat forgalmazó éttermeknél enni vagy éppen elvégezni a dolgunkat. 

- Jó napot! Mit tetszik kérni? – kérdezte a fiatal pultos nő apukámtól. Arcát lefelé hajtotta, mosoly húzódott el az arcán, talán még el is pirult miközben apám a rendelést sorolta. Talán felismerte őt, de lehet csupán attól elpirult, mert helyes volt, sőt nagyon helyes volt, még szerintem is pedig a lánya vagyok. Én sajnos külsőleg nem nagyon örököltem az adottságait. Fekete haja mindig a kék szemébe lógott egy kicsit akármennyire is vágtam le neki. Általában a nők szeretik, ha egy férfinak szép szeme van, de apámnak gyönyörű szemei voltak. Míg nekem a hajam igazi színe barna volt, ami most fehérként omlott a vállamra, barna szemem nem volt annyira csodálatos, mint az övé. 

A lány gyorsan rápakolta a kért ételeket és üdítőket a tálcánkra és oda nyújtotta apámnak. Elvette a tálcát és egy helyet kerestünk magunknak. Csöndben, egy szót sem szólva ettük egymással szemben a rendelésünket. Pár perccel később megint a kocsiban ültünk és Tacoma felé indultunk, az új sulim felé. Elég sok időt töltöttem apámmal és ideje volt az utunknak elszakadnia, még legalább is egy kis időre, addig, míg megint el nem jön a nyár és visszatérek hozzá, a mi kis városunkba, ami igazából nem is olyan kicsi. Az út 12 órás volt, így este hat órára a campushoz is értünk. Az épületek nagyok és régiesek voltak, olyan volt, mint ha visszautaztam volna egy nagyon kicsit az időben bár a modernsége miatt nem lett volna jó. Az akkor élő emberek csak csodálkoznának, hogy ez mi és az meg mi. Nem lenne jó összekavarni az időt.

Apám leállította a kocsit és kikapcsolta a zenét, majd felém nézett. 

- Remélem, jól fogod érezni magad itt. Hívj, ha jöjjek érted és sietek, ahogy csak tudod. Mindennap hívj telefonon! Legalább is próbálj meg hetente, de jó lesz csak havonta is. – mondta egyre kevesebb hangerővel majd egy mély lélegzetet vett. Fejét lehajtotta és a lábait nézte. Talán arra várt, hogy én szólaljak meg? Nem, biztos nem. Láttam rajta, hogy akar még valamit mondani. – Szeretlek, kislányom. – mondta ki, amire már régóta vágytam. Utoljára kiskoromban mondta ezt a két szót. Talán 4 éves lehettem. Igazából, már akkor sem volt az érzelmek és a szavak embere, de ez a mondat tudtam, hogy teljes mértékben a szívéből jön. Egy könny kicsordult a szememből, de gyorsan letöröltem, nem akartam érzelmesnek tűnni, mondjuk, lány vagyok. Lelöktem a táskát az ölemből a kitisztított autó szőnyegre és megöleltem apámat. Rég nem éreztem a karjait magam körül, jól esett egy kis szeretet a számomra legfontosabb embertől a világon. Az egyetlen könnyemet követte a többi senki sem akart ki maradni a jóból, mindegyik már szabadulni akart. Tollas kézfejemmel letöröltem őket és eltávolodtunk egymástól. Apám rám nézett és elmosolyodott, talán egy kis nevetés is kibújt az összepréselt ajkai közül. Tudtam mi történt. Ránéztem a kézfejemre és az írás teljesen el volt mosódva, alig lehetett kilátni igazából mi is volt oda írva. Pedig sajnos elég fontos lett volna, de szerencsére én minden rosszra felkészülök. A táskámból kiszedtem egy kis dobozt, amiben vizes törlőkendőt tároltam pont a hasonló esetekre. Apám felé fordultam és a kezébe nyomtam egyet. Nem akartam úgy mutatkozni a többiek előtt, még rám ragadhatott volna. ’A tollas arcú Dany’ nagyon jó gúnyolás lehetne, de nem hagyom magam, ha nem csinálok semmi rosszat, akkor is gúnyolni fognak ez ellen nem lehet tenni semmit, olyan gúnyolni való vagyok. Apám a kelleténél erősebben nyomta rá a kendőt az arcomra, így egy kicsit fájt is, néha felszisszentem a dörzsölés fájdalmától. Eltoltam apám kezét és rámosolyogtam. Leengedte a kezét és az ölébe ejtette mindkettőt. A vizes kendőt kivettem a kezéből és a táskám másik zsebébe raktam, oda ahova a még ki nem dobott szemetet gyűjtöttem az útról. Oda rejtettem el a csokis és cukros papírokat, amiket igazából nem nagyon szabadott volna ennem. Sosem voltam túl vékony alkat pedig mindig az akartam lenni, olyan, akinek nem kell a testét mások elől takarni, mert mindene tökéletes és nem lehet rajta semmit sem szégyellni. De az én testem nem ilyen volt. Húsos voltam, talán túlságosan is. 

A törlőkendőt gyorsan belegyűrtem a kis zsebbe nehogy apám meglássa, milyen egészségtelen dolgokkal tömi a lánya magát nyomorában. A táskát visszatettem az ölembe és újra felé fordultam. Csak nézett és nem mondott semmit, csak bámult engem. Néha mintha beszédre nyitotta volna a száját, de sosem ejtett ki semmin az ajkai közül. Egy percre elfordult és megtörölte a száját és újra találkozott a tekintetünk.

- Gyönyörű vagy. – mondta. Hangja egy kicsit elvékonyodott. – Nagyon hasonlítasz anyádra. Mondjuk csak kinézetre, de az én lányom vagy. Szeretlek bogaram. – mondta ki a legkedvesebb szavakat apám. Gyönyörűnek nevezett és neki elhittem, bárki más mondta volna, rögtön visszamondtam volna valami sértőt az illetőre, aki megszólalt és ilyen megjegyzéssel illetett. Sosem viseltem, jól ha valaki bókol nekem és úgy érzem, soha nem is fogom. De az hogy a saját apám gyönyörűnek lát, megnyugtatott, hisz csak nem lehetek olyan szörnyű bányarém. Mindketten egyenesbe fordultunk, az ablak szélvédőjén át nézelődtünk, a széles vállára hajtottam a fejem, ő pedig az enyémre az övét. Szép volt az a pillanat, olyan megnyugtató és olyan hihetetlen. Sosem csináltunk még hasonlót sem ezelőtt az apámmal, de úgy látszik, mindennek elérkezik a magam ideje. Annak is elérkezett az ideje, hogy szétváljunk, hogy egy időre mindketten egyedül maradjunk és megtanulhassuk milyen az a magány és még elérkezett annak az ideje, hogy kimondjam én is azt a szót.

- Én is szeretlek apa.